IMA 

Vianney Szent János Mária áldozópap hitoktatásából 

Az embernek az a feladata, hogy imádkozzék és szeressen.  

Fiacskáim! Fontoljátok meg: a keresztény ember kincse nem a földön, hanem a mennyben van. Tehát gondolatainkat is oda kell irányítanunk, ahol a kincsünk van.

Az embernek az a hivatása és feladata, hogy imádkozzék és szeressen. Ha imádkoztok és szerettek, íme, ez az ember boldogsága itt a földön.

Az imádság nem más, mint egyesülés Istennel. Ha valakinek a szíve tiszta és Istennel egybefonódott, valamiféle gyönyörűség és kedvesség tölti el, és ez megittasítja, és csodálatos fénnyel veszi körül. Ebben a bensőséges egyesülésben olyan lesz Isten és a lélek, mint két egybeolvadt gyertya, amelyet különválasztani már senki sem képes. Fölségesen szép dolog Istennek ez az egybefonódása parányi teremtményével; olyan boldogság ez, amelyet fel sem lehet fogni!

Mi méltatlanok lettünk arra, hogy imádkozzunk, de végtelen jóságában Isten megengedte nekünk, hogy beszélgessünk vele. Imádkozásunk tehát Istennek tetsző kedves áldozat.

Fiacskáim, a ti szívetek kicsi, de az imádság majd kitágítja, és képessé teszi arra, hogy szeresse Istent. Az imádkozás azt eredményezi, hogy már előre megízleljük a mennyországot, hogy a mennyországból is eljusson már valami hozzánk. Soha sincs imádság az édes vigasz utóíze nélkül. Az imádság ugyanis méz, amely a lelken elömlik, és azzal jár együtt, hogy minden édessé válik. Imádkozáskor – ha helyesen történik – a fájdalmak eloszlanak, mint nap hevére a hó.

***

Aranyszájú Szent János püspök homíliáiból

(Supp., Hom. 6 De precatione: PG 64, 462-466)

Az imádság a lélek világossága

Legfőbb kincsünk az imádság, az Istennel való beszélgetés; hiszen ez találkozás és együttlét Istennel. Amiként testi szemünk fényessé lesz, mihelyt a fényt megpillantja, úgy ragyog és tündöklik az Isten felé forduló lélek is, szavakkal le nem írható isteni fényben. Persze azt az imádságot értem, amelyik a szív mélyéből fakad, nem pedig csak bizonyos megszokásból történik: nem meghatározott alkalmak és időközök szabják meg, hanem éjjel és nappal szünet nélkül tör elő.

Mert gondolatainkat nemcsak akkor kell Istenre irányítanunk, amikor belefogunk az imádkozásba, hanem az Isten utáni vágyakozásunkat és a reá való emlékezésünket is kapcsoljuk bele mindennapi teendőink végzésébe: a szegények gyámolításába, egyéb gondjainkba és üdvös jótékonykodásainkba. Isten iránti szeretetünk, mint a só, ízt ad mindennapi életünknek, és olyan lesz, mint a kedves ételáldozat az Úr előtt. Ne sajnáljuk, ha sok időt fordítunk is rá, mert egész életünkben mindig nagy haszon árad ránk belőle.

Az imádság a lélek világossága, Istennek igazi megismerése, közvetítő Isten és az emberek között. Az imádság által a magasba emelkedő lélek az egekbe hatol, és kimondhatatlan ölelésekkel karolja át az Urat. Mint a csöppnyi gyermek az anyjához, úgy sír fel, és könnyezve esdi az isteni táplálékot; saját kívánságai szerint kér, de az ajándék, amit kap, különb az egész látható világnál!

Az imádság tiszteletre méltó követünkként van jelen Istennél, megvidámítja a lelket, lecsendesíti érzéseit. Amikor kimondom e szót: imádság, ne szavak egymásutánjára gondolj, hiszen az sóvárgás az Isten után, szavakba nem önthető, kimondhatatlan áhítat, nem is emberi teljesítmény, hanem az isteni kegyelem műve, amelyről az Apostol is azt mondja: Nem is tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtozásokkal (vö. Róm 8, 26).