József Attila tájversei

 

ÉLETRAJZI MOZZANATOK (Tk./lexikon)

TÁJVERSEK sorolása

BEVEZETÉS a központi vers elé:

József Attila tájköltészetének – a hagyományosabb falusi, alföldi vidékkel szemben – merészen új témája a külváros, a város pereme: a gyárnegyedeknek az a világa, ahol az „új nép, másfajta raj” él és dolgozik. Valóságos költői bravúrt hajtott végre, mikor a munkáslakta bérkaszárnyák komor, nyomasztó szegénységét, omladozó elhanyagoltságát a líra szférájába emelte, az esztétikai szépség forrásává tette.

Minden „leíró” költemény valamilyen sorrendben mutatja be a táj elemeit. Lehet ez például térbeli és időbeli előrehaladás, közeledés, körbetekintés, koncentrikus körökben való bővítés, a horizont tágítása és szűkítése, totálképek és közelképek váltogatása és így tovább.

A szalagút-hasonlat szerint mintha szerpentinen haladnánk egy hegy csúcsára, s közben egy-egy tájrészlet más és más égtáj felől, illetve mindig föntebbről tűnne elénk, az ormon aztán egyszerre tárul szemünk elé az egész táj.

[A Babits-kritikában világítja meg saját formaeszményét híressé vált szalagút-hasonlatával: „... az írott forma tárgyi művészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé húzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikoris azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, - a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű. Hasonlattal élvén, a formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallagúton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szalagúton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyívű éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tűnt el a növényzet között. Hát ez a formaművészet.”]

A KÖZPONTI VERS ELEMZÉSE (Pl. az Elégia)

Az Elégia a szülőföldet megidéző nagy magyar versek sorába tartozik, folytatása az olyan költeményeknek, mint pl. Petőfi Sándor: Szülőföldemen, Ady Endre: Séta bölcsőhelyem körül.

A cím – Elégia – egy műfajra utal (mint az Óda): a szomorú, borongó hangulatú, gondolati elemekkel átszőtt lírai költemények megnevezésére. Az indítás valóban elégikus: lehangoló, „szomorú tájat” idéz, s a hasonlat azt a tudatállapotot rögzíti, amikor a lélek még az eszmélkedés előtti helyzetben csak „leng”, nem „suhan”: azaz még nem indult meg a magára eszmélés, a gondolkodó szemlélődés folyamata. A rövid, töprengésnyi csend után hirtelen élességgel csattan fel az önmegszólítás („Te kemény lélek, te lágy képzelet!”), s ez után teremtődik meg a nagy filozófiai költeményekre oly jellemző vershelyzet, a szemlélődő, eszmélkedő magatartás: az egyén elmagányosodott helyzetének és az adott világ kietlenségének komor számbavétele.

Az önmegszólítás még háromszor tér vissza a vers szövegében („Felelj – innen vagy?”; „Magadra ismersz?”; „Tudod-e…”), s ez a konokul ismétlődő önfaggató drámaiság és a higgadtabb leíró megállapítások villódzó váltakozása jellemzi a vers szerkezetét, alakítja ki sajátos ritmusát.

A szomorú táj felett mintegy felülről tekint alá önmagára és eredetének, származásának vidékére, a külvárosi tájra, az elhagyott gyárudvarra. A külső környezet kietlenségében saját nyomorára, elmagányosodott helyzetére, tömény bánatára ismer rá az egyén, de ugyanakkor a milliókkal vállalt sorsközösség tudata enyhíteni is képes az egyes ember szenvedéseit. A „szikárló tüzfalak”, a gyárudvaron ernyőt nyitó „kemény kutyatej”, a „töredezett apró ablakok fakó lépcsein” nyirkos homályba vesző napok, a „fénytelen, merev szemmel” bámuló üvegcserepek, a kínlódó gyepek – mindezek a képek a magány, a reménytelenség, a tehetetlen, komor vágyakozás, a nyomorúság élményét sugározzák. De ezek a leverő, lehangoló, elriasztó motívumok rendre fel is oldódnak, valamiféle vigasszal, reménnyel párosulnak. A „tömény bánatot” enyhítheti a nyomorgó milliókkal való elkeveredés tudata.

A 4. szakasz élén egy paradoxon áll: „Az egész emberi / világ itt készül. Itt minden csupa rom.” A város pereménből ismert állítás („minden emberi mű értelme ezért búg mibennünk, mint a mélyhegedű”) ismétlődik itt meg, arról, hogy itt él az az embercsoport, amelynek hivatása az emberi jövendőnek a megteremtése. Ezért szól a vers „e nagy korról”, annak ellenére, hogy az itt élő nyomorultak „arcán eltorzul minden vonás”.

A vers elején felszólításként hangzott el az „önnönmagadra tekints alá itt!”. Az 5. szakaszban sürgetésként, drámai erővel kérdezi vissza ugyanezt: „Magadra ismersz?” A választ rejti magában, hogy a sánta palánk mentén elterülő táj kopár üressége, lehangoló sivársága a lélek legbensőbb érzelmeinek, titkainak, vágyainak felel meg. A hanghatások bántó durvasága („rikácsolva”), a szenvedést sugárzó képek („kínlódó gyep”; „fénytelen, merev szem”) riasztó volta ellenére a kiüresedett lelkek és a várakozásba dermedt telkek egyaránt és ugyanúgy álmodoznak – egyelőre még „mélán és komorlón” – zsibongó életről, megvalósult boldogságról, a benti és a kinti szép harmóniáról. Az ellentétes jelentésű szókapcsolatok, ellentétes mozgást tartalmazó igék, az oximoron („kopár öröm”; „gazdag szenvedés”; „huz-vonz – nem enged – taszit”) azt sugallják, hogy az öngyötrő faggatózásra megszületett a felelet, a lélekben dúló vita lezárult.

A befejező hat sor érzelmileg átfűtött, egyértelmű vallomás: a lélek minden kiábrándító, lehangoló, taszító volta ellenére az elhanyagolt külvárosban érzi otthon magát. Így születik meg a Szózatot is megidéző vallomás, a hazaszeretet új hitvallása: „… csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz, magaddal is csak itt bírhatsz, ó, lélek, Ez a hazám.” (Az evokáció ugyanúgy ellentétpárokkal öleli fel a teljes idetartozást, mint Vörösmarty versében: „Bölcsőd az s majdan sírod is…”)

A mű zaklatott, ide-oda vibráló, ellentétek közt cikázó (külső valóság – lelki táj; rút – szép; taszítás – vonzás) rapszodikus szerkezetét mintegy kordába fogja az „itt” közelre mutató határozói névmás (és ennek egy-egy változata: innen, ide) 15-ször történő előfordulása: egyetlen tájhoz kényszeríti vissza újra meg újra a „lágy képzelet” csapongását. Mint a föl-földobott kő, a költő visszatért ahhoz a világhoz, ahhoz a közösséghez, amelyből eszmélete, nyelve származott és táplálkozott. A rímek József Attilának ebben a költeményében kevésbé csillognak, és gyakoribbak a rímtelen sorok: a gondolatiság uralkodik az alkotásban.