Nagy László: Ki viszi át a szerelmet
Vörösmarty szavaival szólva: az ember „a föld s az ég fia”. És: „Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen.” (Gondolatok a könyvtárban) – Nagy László ars poeticája szerint a költészet elemi fontosságú emberi létezésünkben: költészet nélkül „félszárnyú madár lenne az emberiség”. Azaz nem tudna megfelelni küldetésének, amelyet „oly gyönyörű szigorral oltott bele a természet”.(N.L.: Küldetés)
A Ki viszi át a szerelmet c. költemény a szonettek kötött formájára emlékeztet 14 sorával. A rövid terjedelem, a tömör kifejezésmód nagy erővel érint meg, és mintegy társsá avat bennünket az alkotásban: együtt-gondolkodásra hív. A költő képei képzeletünkben kiterebélyesednek. Asszociációinkra is számít a művész.
A versszöveg szerkezeti felépítését a nyolc versmondat alkotja. Tartalmilag mindegyik kérdő mondat. A két utolsó különös súlyt kap azáltal, hogy felkiáltójel zárja őket. Mindegyik mondat egy-egy részfeladatára kérdez rá a költői hivatásnak, abból a nézőpontból, hogy ha nem lenne a költő, milyen munkák maradnának ellátatlanok. Minden egyes kérdést egy-egy kép köré szervez, amely kép asszociációk sokaságával járja át a szívünket, és rányitja szemünket arra, hogy mi mindent köszönhetünk életünkben a költészetnek. Ősi szép természeti képek ezek, és hozzák magukkal az emberiség gondolkodásában rájuk rakódott jelképes jelentéseket is:
Tücsök-hegedű imádás
láng – deres ág
szivárványra fölfeszülés
sziklacsípők ölelése – lágy hantú mezőkké
falban megeredt hajak, verőerek becézése
káromkodásból – katedrális
keselyű-rettentés
vízen átúszó, kölykét mentő állat
Szépség, gyöngédség, élet, szenvedés, áldozat, vigasztalás élményei társulnak képzeletünkben a képekhez.
Aki „tücsök-hegedűt imád”, az rajongva tiszteli a természeti szépet, hódol az Alkotónak ezért a gyönyörű ajándékért.
Aki „lángot lehel deres ágra”, az az élet melegét sugározza dermedt szívekbe.
A „szivárványra fölfeszülés” komplex képe egyszerre rejt ószövetségi és újszövetségi utalásokat a helyreállt harmóniáról és az önfeláldozásról. A vízözön utáni szivárvány és a keresztre feszítés összekapcsolása az áldozatvállaló jellegét ragadja meg a költői hivatásnak. A költő az, aki a gondolkodás rendjéért, a lélek harmóniájáért adja oda életét. De hiszen ez egybecsendül a példakép-előd József Attila költészetfelfogásával: ő is azt vallotta, hogy a költőnek az emberekért teljesített szolgálata az, hogy „megszerkeszti magában… a harmóniát”.
A „sziklacsípők” „lágy hantú mezővé” ölelésében is több jelentésréteg áttűnéseit érzékelhetjük: ott van a vadon természetet termővé szelídítő emberi erőfeszítés, de ugyanúgy a férfi asszonyt ölelő karja is, és a sírva ölelésben még az is, hogy a paradicsomból kiűzött ember keserves küzdelme ez – a megmaradásért.
Kőmíves Kelemenné szívszorító emléke elevenedik fel a „falban megeredt hajakat, verőereket” elképzelve. A művész a hasonló sorsúak, az áldozattá váltak iránti szeretetet, gyöngédséget, művük megbecsülését, életük értelmének bizonyítását is kötelességei közé sorolja.
„Káromkodásból katedrálist” építeni, a feldúlt lelkek imájának otthonául, és a halálfélelem keselyűmadarát elűzni szintén nélkülözhetetlen emberszolgálat.
A „túlsó partra” átúszó, kölykét mentő állatra utaló zárókép magában foglalja az Adytól, Babitstól, Radnótitól ismerős gesztust, az átmentést – itt talán egy történelmi korszakon túlra, talán az örökkévalóságba… A nagybetűs Szerelem jelentése pedig – két személy kapcsolatán túl – felöleli az életet, a költészetet, az emberi lélek minden értékét.
Mi mindennel segíti hát a küzdő emberiséget a költészet? Védi, élteti lelki értékeinket, gyógyítja lelki gyöngeségünket. Nélküle megrekednénk az anyagi gondok, érvényesülési vagy élvezeti célkitűzések szintjén. Költészet nélkül az ember sokkal nehezebben (ha egyáltalán!) tudná teljesíteni hivatását: hogy felfelé törekedjék lélekben!
SzÉ