Lázár Ervin novellái

Csillagmajor  (1996)

Fogadtatása

Korai elbeszéléseit a kritika többnyire fenntartásokkal fogadta, jelentősebbnek ítélve a meseírót az elbeszélések szerzőjénél. A Csillagmajor című kötet elbeszélései azonban osztatlan sikert arattak. Az értelmezők többsége egyetért abban, hogy az életművet megkoronázó kötetről van szó, amelyben Lázár Ervin végre megtalálta a maga szuverén novellaírói hangját.

Műfaji kérdések

A Csillagmajor szociográfiát, emlékezést és mesét egyesítő kötet, amelynek novellái népmesékből, pletykákból és legendákból táplálkoznak. A novellák egyfajta füzért (ciklust) alkotnak: közös helyszín és közös szereplők fogják össze őket. A kötet írásait néhány kritika mesés novelláknak, meséknek nevezi. A Csillagmajorban kétségtelenül nagy szerepet játszanak a mesés fordulatok és csodás elemek, de a történetek középpontjában – a meséktől eltérően – nem egyetlen hős, hanem maga a közösség (Rácpácegres) áll. Lázár Ervinnél az ördög lovát megpatkoló, s a kénkőszagú vendéget a pokolra süllyesztő kovács csupán első az egyenlők között: a diadal az egész falué (A kovács).

Helyszín

A Csillagmajor novellái egy hajdani pusztán, Rácpácegresen játszódnak. A történetek önéletrajzi ihletésűek, nyersanyaguk a szerző alsó-rácegrespusztai gyerekkorából való. A kötetben egyedül Lázár Ervin „szülőhelye” kap ilyen kitalált, játékos hangzású nevet: Simontornya, Sárszentlőrinc, Györköny stb. valódi nevén szerepel.

Szerkezet

A Csillagmajor tizenöt novellája a múlt század harmincas éveitől egészen a hatvanas-hetvenes évekig terjedő időkeretbe foglalható: az egymást laza időrendben követő novellákat nemcsak a történet ideje, de a visszatérő szereplők, az egységes világkép, a csaknem következetesen végigvitt, állandó elbeszélői nézőpont, s az állandó helyszín is egységgé szervezi. A több novellában is felbukkanó hősök olyan módon fűzik össze az elbeszéléseket, ahogy Mikszáthnál A tót atyafiak – A jó palócokban: van olyan szereplő, aki akár hat-hét alkalommal is felbukkan, egyik helyen fontosabb, másutt szinte jelentéktelen szerepet játszva, a ciklus során változatlan jellemvonásokkal. A Csillagmajorban ez két hős esetében figyelhető meg leginkább: Bederik Duri, akivel mindössze két ízben találkozunk a kötetben, Az asszonyban és A keserűfűben egyaránt az áruló, a feljelentő szerepét játssza, s ezáltal az egész ciklus legnegatívabb figurája lesz; Priger András, öt elbeszélés szereplőjeként, a vészmadár, az örök borúlátó szerepkörét veszi magára. A novellaciklus visszatérő szereplői továbbá annak a családnak a tagjai is, amelybe a narrátor egykor kisfiúként tartozott.

Elbeszélésmód

A Kosztolányi alkotta kifejezés: a "tündéri realizmus" (mellyel Kosztolányi Gelléri Andor Endre írásmódját jellemezte) találó Lázár Ervin előadásmódjára is: magától értetődően ötvözi a csodát és a hétköznapi életet. A kettő szervesen összetartozik a történetekben. A csodás elem származhat a népmesék, népballadák, a Biblia, az antik mitológia világából vagy a gyermeki képzeletből egyaránt. Az elbeszélő a kötet keretéül szolgáló írásokban önmagát is megjeleníti. Az óriásban az öt kilométerre lévő iskolából haza igyekvő kiskölyökként, A kútban a városból kissé kényszeredetten, tékozló fiúként hazalátogató felnőttként. A szemléletmód eltéréseit a narrátori pozíció váltásával is érzékelteti: a közvetlen első személyű, vallomásos formát a tárgyilagos harmadik személyűre cseréli föl. A Csillagmajor elbeszéléseiben a narrátor önmaga két létformáját, a gyermek és a felnőtt nézőpontját vegyíti: adott a gyermekkor mesevilága annak archaikus kellékeivel, adottak a történelmi közelmúltnak a gyermeki tudatban félig-meddig értett eseményei, s ehhez társul a felnőtt (író) közlésvágya az újraélni áhított valahai időről, az odahagyott világ hangulatáról és az elmúlt gyermekkorról. A pusztát a városra cserélő felnőtt nem térhet már vissza gyermekkorának világába, de a szavak, a mesélés (írás) segítségével igyekszik életben tartani azt.

 „…ez az Alsó-Rácegrespuszta, ahol én laktam, az már a testi valóságában nem létezik, mert lebontották, részben magától összedőlt, puszta, gazos hely manapság. […] A múltkor mentem hazafelé, autóval, pont ezen a mezőföldi részen, ahol tavacskák vannak, valami lobogó zöld az egész, éppen tavasz volt, és valahogy belém ütött, hogy minden, ami elmúlt, megvan. Nincs ok panaszra, ez a közösség meg azok az öreg emberek meg azok a gyerekek, akik között én éltem, bennem most is élnek, és annyira van szükség, hogy Alsó-Rácegrespusztát elnevezzem Rácpácegresnek, ami akkor Illyésileg föl van emelve a föld fölé, és akkor az az enyém már úgyis.” (L. E.)

Motívumok

A ciklus novelláit át-átszövik a mesei motívumok, csodás elemek. Az alakot öltött új szereplők közös jellemzője, hogy rendszerint kívülről érkeznek, ártó szándékkal vagy éppen védelmet keresve a pusztai emberek között. A csodának többféle változata van. Az alapelemekhez kötődő csodák összekapcsolódnak az eltűnés, a semmivé válás csodájával. A grófnőben kísérteties lángcsóvákat lövellő tüzet gyújtanak a tanyán, hogy elégessék a pusztaiak rongyos ruháit, csodaszámba menő úri öltözetre cserélve (mintegy az újjászületés-átváltozás szimbólumaként). A világrendet a kétszer is bekövetkező víz-csoda, a „jókora zuhé” és a „nagy eső” állítja helyre. Más esetben az itatóvályú jéghideg vizében megmosva még a géppuskasorozattal lőtt halálos sebek is eltűnnek, a halott fiú, Hötöle életre kel (A bajnok). (Ez a történet akár az Akhilleusz-mítosz parafrázisaként is felfogható, hiszen nemcsak a sebezhetetlenné tevő víz, de a futás, gyorsaság, legyőzhetetlenség motívumok alapján is párhuzamba állíthatjuk a két hőst – gondoljunk csak Akhilleusz állandó eposzi jelzőjére, a „gyorslábúra”). A keresztény motívumokból építkező, biblikus csodák közé tartozik a tolvajló angyal-gyermek párhuzam (A tolvaj) és a csecsemőjével menekülő Mária története (Az asszony). A feltámadás és megváltás csodájának lehetősége villan fel, amikor az új világot ígérő idegen – nem ismerve lehetetlent – a holtak feltámasztására vállalkozik, bár ebből semmi sem valósul meg (A porcelánbaba). A csillagmajori című novellában a föltámadott, fehér gyolcsingben kószáló Krisztus egy alakváltozatával találkozunk, sőt a szerző az egyházi év legfontosabb – karácsonyi és húsvéti – történéseit is Rácpácegresre telepíti (Az asszony, A kujtorgó). A népballadás csodák a virággá változás, az ördög és a banya látványával lepik meg a rácpácegresieket. A kitelepítendő svábok mindhalálig tartó ragaszkodásukban keserűfűvé változnak (A keserűfű), az ördög lovát patkoló kovács a föld alá süllyeszti a sátánt (A kovács), a pusztára nyaranta látogató Széni nagyságos boszorkányos kiegyenesedésében pedig a vasorrú bába bűbájosságára ismerhetünk (A nagyságos).

Utóélete

A Csillagmajort a szerző az ezredfordulón bővített kiadásban jelentette meg, a novellafüzért két újabb elbeszéléssel (A lelenc, A remete), a kötetet félszáz oldalas Függelékkel toldva meg.  2005-ben a ciklus három egymást követő elbeszéléséből – A bajnok, A porcelánbaba, A keserűfű – Gárdos Péter rendezett játékfilmet A porcelánbaba címmel, amely számos hazai és külföldi elismerésben részesült.

Az asszony 

A Csillagmajor  hetedik elbeszélése, Az asszony igazi remekmű, a magyar novellairodalom egyik legszebb darabja. A novella néhány mondatban így summázható:

Karácsony felé egy szép asszony tűnik fel Rácpácegrespusztán pólyás kisfiával. Üldözik, s azt is megbüntetik, aki segít rajta. A pusztaiak készségesen fogadják, s vigyáznak, nehogy megneszelje jöttét a nem tudni, honnét szalasztott Bederik Duri, akitől félni kell. Megérkeznek a katonák, Bederik Duri kalauzolja őket. A tiszt kihirdeti, hogy egy nőt keresnek csecsemővel. Fejével játszik, aki tud róla, de nem jelenti. A pusztaiak rejtekutakon menekítik az üldözők elől az anyát és gyerekét. Eljövetelüktől – tán adventtől – karácsonyestig minden házban megfordulnak. Ekkor szekérre ülteti őket az elbeszélő apja, hogy biztos helyre vigye őket. Bederik Duri lesben áll a határban. Amikor előugrik a sötétből, az apa a lovak közé csap, de az asszony köpenye az áruló kezében marad. Viszi a „bűnjelt” a katonáknak. A szökevényeket egy másik kocsi várja, eltűnnek az éjszakában. Másnap lánctalpas monstrum és egész hadsereg jelenik meg a pusztán. Elöl Bederik Duri lobogtatja zsákmányát, a köpenyt. A pusztaiak menekülnének, de a kör bezárul. Nincs már menekvés, érzik, hogy pillanatok múlva kő kövön nem marad Rácpácegresből. Ekkor történik meg a csoda. Láthatatlanná változnak a házak, emberek. A tiszt azt hiszi, lóvá tették. Bottal támad Bederik Durira. A had elvonul, a puszta népe kórusban neveti ki – a rácegresi kollégával mondva – a csúffá tett „magánszorgalmú kutyát”.

A folklórhatásból következik Lázár novelláinak az a sajátossága, hogy a szociografikus hűséggel megrajzolt alakok, környezeti elemek, történetek és jelenetek legtöbbjét átszínezi a csodás jelleg. Részben vagy egészben igaz történetek – a rácegresi öregek emlékezetében és azt megtoldó álmaiban mindenképpen „megtörtént” esetek – lényegülnek át mesékké úgy, ahogy az írói látomás és indulat rendeli.

Az asszony című novella egyike azoknak a műveknek, amelyek a legszebben viszik végbe az átlényegítést realitás és irrealitás között és viszont. A mű részben bibliai, részben történelmi ihletésű. Jelentős irodalmi, művelődéstörténeti holdudvara, széles asszociációs mezeje van. Anya és gyermeke néhány héttel karácsony előtt érkezik a pusztaiakhoz. „A sötétségből jött elő”, és „nem tudni, merről jött”: rejtelmessége eddig még egybesimul a realitással. „Gyanút” akkor fogunk, amikor már azt is tudjuk, hogy „nagyon szép asszony”, hogy beszédesen „bölcs nevetésű” csecsemőt hozott karjában, és „furcsa, aranyszegélyű, világos köpenye van”. Mintha a falusi házbelsők olajnyomatai vagy a templomi festmények, festett szobrok elevenedtek volna meg. A rendszerint arannyal szegett, világos palástban ábrázolt, „nagyon szép” Szent Szűz a kis Jézussal. Mindez azonban úgy ötlik tudatunkba, hogy egy pillanatig sem érezzük megbomlani a történet valószerűségét. Hűvös, tiszta illat lengi be a váratlanul érkező asszonyt, pedig ilyesmiről egy szót sem ejt a szavakkal takarékos író. Ami ettől kezdve történik, az a magyar történelem legperzselőbb és legfagyasztóbb időszakaira utal. A mű szimbolikája kiegészíti az Újszövetség képzetkörét (a Szent Család menekülését Betlehemből) a huszadik századi magyar történelem tragikus eseményeivel.

Az író életrajzi adatait véve figyelembe (Lázár 1936-ban született), elsősorban 1944-es vagy 1956-os képzetek idéződnek föl bennünk. A „terepszínű dzsip” is erre utal. Ám bőségesek a változatok a témára, a zsarnokság témájára. 1944-ben a náci megszállás és a nyilas uralom üldözöttei kerestek kiutat a pokolból. A különböző okokból üldözöttek egymást érték a búvóhelyeken. Zsidók, katonaszökevények, erdélyi, felvidéki, délvidéki menekültek. Nem sokkal később kitelepítésre ítélt svábok próbáltak szökni a könyörtelen törvénykezés elől. Rákosi diktatúrája idején deportált polgárok tíz- és tízezreit toloncolták kényszerlakhelyre, a kifosztott, csontig lepusztított hazai tanyákra.

A novella megértéséhez azonban egyetlen mozzanat is elég: valaki bujkálni kényszerül, habár – mint mondja – vétlen: s a tanyabeliek, akik nem kérdezik, kicsoda és miért üldözik, úgy tartják tisztességesnek, ha elrejtik. Az elbeszélt esemény lényegében arról szól, mi mindenre képes a közösségi becsület, az emberi tisztességtudat, az igazságérzet. A Lázár Ervin-féle rácpácegresi világkép szerint csodára is, ha muszáj. A novellában az asszonyt és csecsemőjét keresők elől egyszerűen semmivé válik az őket védelmező tanya. A semmi rejti el az embereket: az üldözöttet és védelmezőit. Megengedhetetlen, hogy akit kézről kézre adtak, mentettek, bujtattak, aki ártatlan és ellenállásra képtelen, prédája legyen mások gyilkos dühének, áldozata az emberi gonoszságnak és jellemtelenségnek.

Lázár a szociografikus vonások ellenére nem a szociográfiaírás, hanem a mesenovella igényével írja „rácpácegresi” történeteit. Ezekre igazából ráillik a „tündéri realizmus”, az a stílus meghatározás, amelyet először Kosztolányi alkalmazott Gelléri Andor Endre művészetére. Példázatok a természettől fogva meglevő ösztöntől vezérelt jóságról, szeretetről. Lehet, hogy az emberek „általában” és a rácpácegresiek „különösen” nem olyan jók és nem olyan szolidárisak, mint a Csillagmajor novelláiban. Korántsem biztos, hogy képesek pokolra süllyeszteni az ördögöt a mitikusan megrajzolt patkolókovács vezényletével, mint A kovács című novellában. Abban sem lehetünk bizonyosak, hogy ha csakugyan arra vetődik menekültében a Szent Asszony, karján a Kisdeddel, akkor életüket kockáztatják érte a pusztaiak. Ám az biztos, hogy minden közösségben, a legszegényebbekben is, vagy ott leginkább, tisztelik az anyaságot, a kisgyereket, az életet, szívből utálják a szervezetten föllépő erőszakot, és megvetik az árulást. Befogadják a rászorulót, és ösztönösen szembeszegülnek a törvénynek kikiáltott törvénytelenséggel. Bederik Duri nem a rácpácegresiek közül való, de nem ez a baj, hanem hogy uralkodni akar fölöttük. Békés napokban is kirí a közösségből. „Valami csősz, mezőőr vagy erdőkerülőféle.” Nem részesült abban a nevelésben, érzelmi kultúrában, amelyet a pusztaiak adnak át egymásnak nemzedékről nemzedékre. „Lelövöldözte a határba tévedt kutyáinkat, megríkatta a gyerekeket, ijesztgette az ebédvivő asszonyokat.” S aztán hívta a fegyvereseket. A lélektan – vagy tán a szociológia – számon tartja a mi-tudat fogalmát. Ez csak működő közösségekben alakul ki az egyén lelkületében. A rácpácegresiekben ez az adottság munkál. Ezért történik meg velük a csoda, hogy rászedik a gonoszt.

Az író ezt a csodát kelti életre egy remekmű erejéig.