Fazekas Mihály: 

SZÜKSÉGBEN SEGÍTSÉG

Mind egy célra kell sietnünk,
   Mind egy úton ballagunk,
E pályát hogy kell követnünk,
   Mind jól tudnánk azt magunk,
Óh jól tudnánk, hogy egymásnak
   Közös segítségivel
E világi vándorlásnak
   Könnyen bírnánk terhivel;
De azt véljük, hogy rózsákat
   Csupán úgy szakaszthatunk,
Ha egynehány jámborkákat
   A tövisbe buktatunk;
Hogy az élet édes mézét
   Szánkba csak úgy nyelhetjük,
Ha a mások szája ízét
   Keserűvé tehetjük;
Hogy útunkban dicsőséggel
   Csupán csak úgy járhatunk,
Ha másoknak kevélységgel
   A nyakára hághatunk.
Ez ellen már hány ezerek
   Irkáltak, de hasztalan,
Mert csak gyötrik az emberek
   Az embert minduntalan. -
Bűnnek lelke! ki földünknek
   Színét így elfoglalád,
Csak tapodd hát életünknek
   Minden szépségét alád.
De tudd meg, hogy a jó szívet
   Meg nem tántoríthatod,
Bár elővégy minden mívet,
   Amivel bosszanthatod.
Buja! Bátran dobzódhatol
   A szegények zsírjából,
Ha jobb, amit kikaphatol
   Az éhhel-hólt szájából;
De a bálok majd elmúlnak,
   S ha kifarsangolhatunk,
Álorcáink majd lehúllnak,
   S akkor majd mi múlatunk.
Csikarj te is szegény fösvény!
   Élj húzással-vonással:
Majd ha elfogy ez az ösvény,
   Megalkuszunk egymással;
Bár bírós légy, s mindenemet
   Kényed szerint nyeljed el:
Egy magamnyi sírhelyemet
   Ott tán csak nem perled el.
Vad erőszak! rút kevélység!
   Gázolj bátran bennünket:
Jó barátok lehetünk még,
   Ha lejárjuk terünket.
Vedd el minden szabadságom,
   Lássad, hasznát hogy veszed:
Én ott kezdem méltóságom
   Majd, ahol te végezed.
Az igaz, hogy ily reménynél
   Sovárogni unalmas.
Mert addig a torkos elnyél,
   Elgázol a hatalmas.
De hiában! mert más mód nincs,
   Hordjuk tisztán szívünket,
Mulattat is ez a nagy kincs,
   Dicsőít is bennünket.