Madách Imre: Az ember tragédiája

 

1. KELETKEZÉSTÖRTÉNET: vö. Tk. 135.

2. MŰFAJI BESOROLÁS:

          a) emberiségköltemény/világdráma (vö. Goethe: Faust, Vörösmarty: Csongor és Tünde):

egyetemes emberi témákat boncol: az emberi lét értelme, a történelem menete, az isteni gondviselés szerepe)

 

b) kétszintes dráma: két világszinten játszódik:

- tapasztalaton túli (transzcendens)

- földi (evilági)

 

c) drámai költemény: kevert műnemű alkotás: drámai+epikus+lírai vonások

drámai                                                  

-         nevekhez rendelt szövegek

-         megjeleníthető cselekvéssor

-         dialógusok és monológok

epikus

-         sok részre (15 szín!) tagolódó szerkezet (vö. dráma: max. 5 felvonás)

-         nagy időtávlat átfogása

lírai

-         a gondolatlírára jellemző bölcseleti jelleg dominál

-         a szereplők nem drámai jellemek, inkább allegorikus (egy-egy eszmét megtestesítő) alakok

 

d) középkori előzménye: a moralitás

- allegorikus dráma: az ember lelkéért harcolnak egymással a különféle allegorikus szereplők: az erények és a bűnök

- Pl.:  XV. sz-i ang. irod.: Everyman (Akárki), ném. Jedermann

 

3. A TRAGÉDIA LÉTREJÖTTÉNEK FORRÁSAI

a) A szab. harc bukása utáni lelki-világnézeti válság: az emberi haladásért folytatott küzdelem értelmetlenségének élménye

↓

kiábrándulás ↔ hinni akarás vitája az író lelkében: megtestesül: Lucifer ↔ Ádám alakjában

b) Személyes csalódások

- a népben (Madách Mária családjának lemészárlása)

- a nőben (megromlott házassága Fráter Erzsébettel)

c) a korabeli természettudomány, társadalomtudomány és filozófia tanai:

- fizika: a nap kihűlése (Helmholtz hőhalál-elmélete)

- biológia-pszichológia: frenológia (Gall koponyatana)

- utópista szocialista társadalomkép

- determinizmus

 

4. KOMPOZÍCIÓ

    1-2-3. és 15. szín: keretszínek = bibliai színek (a mennyekben, a paradicsomban, a paradicsomon kívüli          pálmafás vidéken)

    4-14. szín:             álomszínek = történelmi színek (a múltban, M. jelenében, a jövőben)

                                                ókor: Egyiptom, Athén, Róma

                                                középkor: Bizánc, Prága, (Párizs˟), Prága [˟álom az álomban]

                                                újkor: London

                                                jövő: falanszter, űr, eszkimó

 

A kompozíció az ellentétes erők harcának elvére épül. A konfliktus egyik pólusán (a mű egészében is, az egyes színeken belül is) egy-egy elvont eszme megvalósításának igénye jelenik meg, míg a másik pólust az anyagi-társadalmi tényezők alkotják. Az ellentétes erők összecsapása után egy újabb idea merül fel, amely egyben a következő szín kiindulópontja is. 

 

5. ELEMZÉS

A bűnbeesés után Ádám (Évával együtt, immár a paradicsomon kívül) büszke önérzet és szorongás közt ingadozva éli önálló földi életét, és az ígért mindentudást kéri számon a csábító szellemtől. Lucifer a továbbiakban (a történelmi színekben) álomképek sorozatával tárja fel Ádám előtt az emberi szellem egyfajta fejlődéstörténetét. 

Először a szabadság kétféle változatáról látunk példázatot. Ádám Egyiptomban - fáraóként - a korlátlan egyéni hatalmat próbálja ki, az évezredekre szóló személyes dicsőségbe kóstol bele, de egy ismeretlen érzés (a milliók iránti együttérzéssel társult szeretetvágy) a szolganép felszabadítására ösztökéli. A szabad államban, Athénban azonban a nép (a nyomor miatt, a demagógia prédájaként) nem tud élni szabadságával, az ő szolgálatát vállaló nagy egyéniséget pedig elveszejti. A magasztos eszményeiben csalódott egyén most azt a célt tűzi ki, hogy éljen magának, és keresse a kéjt. A szabadosság életelve a császárkori Rómába vezet. Az eszmények hiánya azonban a pusztulást hozza magával, a döghalált és az önzést, amelyet már a római színben a kereszténység új eszméje győz le.

Bizáncban ez is hitelét veszti: az emberi szeretet elvét megcsúfolja a vallásháború, a szeretni vágyó embereket a zárda ajtaja elválasztja egymástól. Ádám, aki ismét csalódott eszményeiben, Prágában a tudományt szolgálja (Kepler személyében), az igazi tudásra viszont a császári udvar nem tart igényt, a tudós felesége pedig udvaroncokkal flörtöl. Párizsban mégis - átmenetileg, mint álom az álomban - felcsendül a jövő dala, a nagy francia forradalomban, ha ellentmondásosan is, de diadalra jutnak a legnemesebb eszmék: az egyenlőség, testvériség, szabadság. Újra Prágában (a tizedik színben) Éva visszatér férjéhez, és Kepler tanítványának lelkes figyelme a jövő ígéretével kecsegteti Ádámot.

Az új világban, London szabad versenyében („ahol az élet korlátozza önmagát”) viszont csak az érdekek diktálnak, hiányzik pl. a „kegyelet”, az elvont eszmények eltűnnek. A londoni szín záróképe: vízió a kor áldozatainak haláltáncáról. Egy védő és buzdító, tudomány vezérelte világot áhít most már Ádám, de a jövőt jelképező falanszterben a rideg célszerűség uralkodik, megszűnt a haza fogalma, funkcióját vesztette a tudomány és a művészet, tilos az anyai szeretet és a szerelem is. Hősünk - a szellemi értékekhez ragaszkodván - az űrbe repül, elhagyja az emberi Hősünk - a szellemi értékekhez ragaszkodván - az űrbe repül, elhagyja az emberi kultúrát és az embertársakat, hisz „Szerelem és küzdés nélkül mit ér a lét”. Végképp elszakítana minden köteléket, mely a „földhöz csatol”, lelke azonban (a „Földszellem” uralmából) nem szabadulhat a testtől. Ádám tehát visszafordulni kényszerül, mégis alapigazságok fogalmazódnak meg benne: „bármi hitvány Volt eszmém, akkor mégis lelkesített, Emelt, és így nagy és szent eszme volt. Mindegy, kereszt vagy tudomány, szabadság Vagy nagyravágy formájában hatott-e, Előre vitte az embernemet.” Kimondja, hogy „az ember célja a küzdés maga.” Ez a jelenet a mű egyik eszmei csúcspontja.

Mégis, a kihűlőben lévő földre visszatérve, Ádám az eszkimó színben a teljes fizikai, szellemi és erkölcsi leépülést tapasztalja. Az utolsó részben, a záró keretszínben fellázadna ("Ne lássam többé ádáz sorsomat"), feladná a hasztalan harcot: a szabad akarat végső, de torz megnyilvánulásával önmagát áldozná fel az emberiség megmentésére. Éva azonban átszellemült boldogsággal a tudomására hozza: „biztosítva áll már a jövő”. A Lucifer által felvázolt történelmet így mindenképpen vállalni kell. Az ember döntési lehetősége csupán abban áll, hogy szabadon választhat a „bűn és erény” között, és a végtelen térben vállalhatja a tettdús életet. Segítsége az iránymutató „isteni szózat” lehet (csak meg kell hallania), mentsvára pedig az isteni kegyelem védőpajzsa. Sokat sejtető, szállóigévé vált mondattal zárul a mű: „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”

A részek dialektikus egysége nem csupán a Tragédia felépítésének, hanem világképének is az alapja. A befejezett nagy mű, a teremtett világ: egymással küzdő erők egysége. A három főangyal által dicsőített és egyben képviselt fogalmak is („Eszme”; „Erő”; „Jóság”) együtt a világ teljességét szimbolizálják: a szellemi, az anyagi szférát, valamint az erkölcsiséget. A három főszereplő (Ádám, Lucifer és Éva) hasonló hármasságot képvisel: az eszméket, a rációt és az ösztönöket. Hárman együttesen alkotják az emberi teljességet. 

Az Úr maga: „az idők és a világ teljessége, az ellentétek egysége, maga az abszolútum, aki a végtelent és időt alkotta”, őbenne a szintézis is megtestesül. Lucifernek az elsőbbséget és az isteni tökéletességet megkérdőjelező szavai után az Úrnak módjában állna az önhitt szellem megsemmisítése, „gúnnyal” adja neki a két fát, és a végkifejletet előre látva engedi, hogy a tagadás szelleme próbára tegye az első emberpárt. Az eszkimó szín után Lucifer győztesnek érzi magát, az Úr viszont ekkor már hatalma teljében, mindenhatóságát egyértelműen kinyilvánítva lép közbe: „A porba, szellem! Előttem nincsen nagyság.”

Lucifer a tagadás képviselője („Míg létez az anyag, Mindaddig áll az én hatalmam is, Tagadásúl, mely véle harcban áll”), a hideg számító értelem megszemélyesítője, aki egyrészt a tényekkel való szembenézésre kényszerít (lásd neve: „fényhozó”), de egyoldalúan torzít is, és ezért nem juthat soha teljes diadalra.  Mint a földi élet tökéletes ismerője kalauzolja végig Ádámot - az egyre kilátástalanabb álomsorozaton. Ez a történetív - egyoldalúan és célzatosan - a földi világ tökéletlenségét hivatott illusztrálni; cinikus szkepticizmusát csak az Úr szavai ellensúlyozzák. Ádámnak el kell fogadnia a Lucifer által feltárt vég fenyegetését, de ugyanakkor az isteni irgalomba vetett hit is megadatik a számára, így az emberi életút a fenyegetés és a bizalom között vezethet tovább. 

 

 Éva rendkívül összetett figura. Ádám hő vágya hozta létre, benne a férfi élete szebb létre tesz szert. A férfival szemben ő otthonteremtő lény, aki „lugast csinál" a sivár környezetben a "vesztett Éden" pótlására. Sokrétű arculatának további jellemzői az életélvezet, a szolgalét és az önfeledt boldogság képessége, továbbá a hálaérzet, a hiúság, és a kíváncsiság is. Mindent összevéve ő az ösztönök képviselője, a természetesség érvényesítője, egyben a korerkölcsök képviselője is.  - "Minő csodás kevercse rossz s nemesnek, A nő, méregből s mézből összeszűrve Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja, Míg bűne a koré, mely szülte őt.” A legfőbb szerepét Éva a tizenötödik színben nyeri el: az ő tisztább lelkűlete mindenkor képes meghallani az isteni iránymutatást, az Úr szózatát, és ebben rejlik hivatása a férfi mellett: "E gyönge nő tisztább lelkülete, Az érdekek mocskától távolabb, Meghallja azt, és szíverén keresztűl Költészetté fog és dallá szürődni."

Ádám a büszke férfinem képviselője. Legelső szavaival jelzi célját: úrnak lenni a teremtett világban. Törvény- és kötelességtudó, de könnyen felcsigázható tudásvágy vezérli („szomjúzom”) - a saját lábára kíván állni. Teljességre és hatalomra tör, sőt isteni (abszolút) teljességre is: „Legyünk tudók, mint Isten”. Büszke, de a hetedik színben már megnyilvánul emberi gyarlósága és végessége: „Kifáradtam - pihenni akarok.” Ő egyúttal az eszmék fanatikus híve, megvalósításuk harcosa. Szelleme, e nyugtalan erő a folytonos kudarcok ellenére sem hagyja pihenni. Számára minden mélypont után újra felmerül „Az eszme, mely éltet lehel a földre."

Az ember tragédiájában végső soron a küzdéseszménynek jut a főszerep. Lucifer a dőre tagadással csak élesztője a fejlődésnek, Ádám előtt azonban „Végtelen a tér, mely munkára hív”. A zárókép utolsó szavai („Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!”) sokféleképpen értelmezhetők, de jelentésüket korábbi szövegrészekre emlékezve szűkíthetjük és pontosíthatjuk. Az űrjelenetben elhangzott: „A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga.” Ádám végső kételyeit tovább oszlathatja Péter apostolnak már a hatodik színben elhangzó útmutatása: „Legyen hát célod: Istennek dicsőség, Magadnak munka. Az egyén szabad Érvényre hozni mind, mi benne van. Csak egy parancs kötvén le: szeretet.”